Hogyan lehet több évtizednyi terhet letenni, fizikai tünetek lelki okát feltárni és meggyógyítani?

A vezetett folyamatban felveszed a kapcsolatot tested végtelen intelligenciájával. Ő segít rátalálni a meg nem élt, túlzottan korlátozó érzésekre, a régen elfeledett emlékekre. A történések így feljönnek a tudatos elmébe, hogy ennek az élménynek a terhe többé ne tartson fogva, felszabadulhass a nyomása alól.

Ami történt, annak az emlékét nem törölheted el, de többé nem befolyásol, mert az érzelmi töltés megváltozik. Ha egy dolgot megváltoztatsz, az kihatással lesz minden életterületedre.

Az ok hátterét adhatja egy nagyobb trauma, de lehet egy apróbb esemény, melyekre tudatosan nem is emlékezel. Egyaránt hatással voltak rád, érzelmileg nem tudtad feldolgozni, mert nem rendelkeztél megfelelő eszköztárral.

Ezeknek a megéléseknek a lenyomatait felnőttként is magadban hordozod, mert rögzültek a sejtmemóriádban. Főleg szüleid, családtagok, közeli személyek révén gyűjtöttél megtapasztalást, melyek később tudat alatti programként működnek, motiválnak. E mellett lehet helytelen reakciód, téves következtetésed egy adott helyzetben, amit nem megfelelően értelmeztél. Idővel mélyen beépülnek, észrevétlenül befolyásolnak, akár egész életedet meghatározzák. Megnyilvánulhatnak egészségügyi tünetként, vagy tudat alatti önsorsrontó programok formájában.

Visszajelzések:

„ Lágy simogatást kapott a lelkem a terápia során egy krízishelyzetben, amikor súlyos betegséggel, veszteséggel kell szembenéznem. Csökkentette a lelki fájdalmat, hitet és önbizalmat adott a gyógyuláshoz, a túléléshez. Örülök, hogy újra eljöttem Mártihoz. Köszönöm szépen!”  Kovács Tünde

„Igen, a nagy áttörés akkor volt, amikor kaptam az ajánlatot  a thai masszázs akadémiától, hogy tanítsak náluk, de nem volt bátorságom hozzá. Akkor mentem hozzád belső utazásra, megkeresni a félelmem, kishitűségem okát. Végül nem tartottam meg a tanfolyamot, de nem azért, mert nem volt hozzá merszem vagy önbizalmam, hanem mert nem volt hozzá elég fizikai erőm, hogy reggel 9-től délután 5-ig 2X3 nap, folyamatosan beszéljek és mutassam a masszázst, emelgessem a testrészeket. Szóval ilyen fárasztó munkát nem vállalok 72 évesen. Nem emlékszem már minden részletre a belső utazáson, de a kényelmes testhelyzetre igen, hogy gondosan betakargattál azzal a takaróval, ami véletlenül megegyezett a ruhám színével, csendesen szólt valamilyen zene, kérdezgettél és én beszéltem, meséltem. Bányásztam az emlékeim közt. Közben jegyzeteltél,  majd az utazás végén visszaolvastad és tüzetesen kielemeztük. Azonban valami más is történt, mert otthon a negyven éves fiamhoz másképp álltam. Rájöttem, hogy van benne tisztelnivaló. Igen, ez a legjobb kifejezés, ez most utólag visszanézve a kulcs!  Addig gyereknek néztem a fiam és magamat anyának. Anyának, amit egy ideje már untam, elegem volt ebből  a szerepből, de nem tudtam, hogy lehetne kilépni belőle, és alighanem akkor ébredtem rá, hogy nem tisztelek a fiamban semmilyen tulajdonságát. Csak elviselem. Volt bennem egyféle vakság! Elkezdtem figyelni erre és kerestem a jó tulajdonságait. Eszembe jutott, amiket a grafológia workshopon mondtál az írását elemezve. Eddig miért nem fogtam fel? Miért nem értettem? Alighanem ez az utazás hiányzott még hozzá! Életem nagy, sőt legnagyobb nehézsége a fiammal való kapcsolat, ami attól az elemzéstől illetve az azt követő belső utazástól kisimult, ha nem is zökkenőmentes, de sokkal normálisabb, mint addig.”  A. Éva

„Mártánál már több alkalommal jártam, az ő segítségével térképeztem fel előző életeimet, melyek segítettek nekem a jelenlegi életem kapcsolati labirintusában eligazodni. Ezúttal nem utaztunk vissza olyan messzi távlatokba, a választ a gyermekkoromban kerestük. A kérdés a szeretetlenség megélésére vonatkozott, mely érzelem kihatott a mostani énemre, ezért a párkapcsolat nem tudott megfelelően alakulni. Ellazult tudatállapotomban először egy szép fakapuhoz jutottam. Ott bent már várt rám a belső vezetőm, akiről egy mágus jutott eszembe, mert csuhát viselt, egyik ujján pedig pecsétgyűrű díszelgett. Márta arra kért, hogy menjünk ahhoz a szervemhez, ami fontos a megoldandó kérdés szempontjából. Nem kellett több, rögvest a méhembe kerültünk. A méhszájam felé, ami valamiféle fájdalomról regélt. Azon a szakaszon a méhfalam felületét jég borította. Elkezdtem sorolni: magány, egyedüllét, szomorúság, félelem, düh. Miután mindezeket sorra vettem, abba a gyermekkori állapotba vettük az irányt, ahol mindezeket együttesen éreztem. Előbb az óvodában találtam magam, ahol egyedül rajzoltam a teremben, az óvó nénik pedig próbáltak kitessékelni. Nagy nehezen kimentem az udvarra, ahol körülöttem minden gyerek felhőtlenül játszott, én magányosan ácsorogtam a fakilátó tetején. Következő jelenetben az anyai nagyszüleim nappalijába csöppentem, ijedten menekültem be anyukám lánykori szobájába, kint vihar tombolt. Rettegtem az égzengéstől. Bebújtam az asztal alá. Végül nagypapám kedves hangja nyugtatott meg, nagy tenyerével megfogta kicsiny kezem. Tovább mentem. Vitatkozó hangokat hallottam, majd sikerült kihámoznom belőle, hogy kiktől származik a beszélgetés. Apai nagyszüleim szidták a szüleimet. Utóbbiak megadón álltak egymás mellett a konyhai szekreter előtt. Hazajőve láttam rajtuk, hogy szomorúak, én pedig dühöt éreztem azok iránt, akik ezt tették a szüleimmel. Ekkor az az érzésem támadt, hogy a megoldás talán nem is a gyermekkoromban keresendő, mert bár a felsorolt érzelmek mindegyikét átéltem, de csak részletekben. Márta is tudta ezt, éppen ezért szabadjára hagyott, hadd vezessen a lelkem oda, ahol a titok lappang.
Legbelül tudtam, hogy ide lyukadunk ki. Láttam Konrádot és magamat azon az ominózus napon, a szüzességem elvesztésén. Ekkor együttesen éreztem mindazt a sok negatív érzelmet, amit eddig csak külön-külön éltem át. Elhagyott és ez nagyon fájt. Nem tudtam miért teszi mindezt, mert nem volt indoklása. Leperegtek előttem az esemény képkockái. A jelenetet követően a méhemen belül találkoztam az akkori énemmel. Meglepő módon szó szerint feketén-fehéren állt előttem. Márta megkérdezte kiknek kell előttem megjelenniük  Konrád, anyu és az apai nagymamám. Előbb Konráddal beszéltem. Elmondtam neki, mennyire fájt, hogy szó nélkül elhagyott. Amikor arról kezdtem beszélni, hogy nincsen olyan nap, hogy ne gondolnék rá és arra a napra, akkor kibuggyant belőlem a sírás. Felszínre törtek a lerakódott érzelmek, zokogtam. Aztán ő is elmondta, hogy mellettem nem tudott laza és játékos lenni. Ő sem volt akkor a helyzet magaslatán. Sőt, nem egy rutinos róka. Miután megvallottuk egymásnak az érzéseinket, már alig vártam, hogy megöleljem őt, ami a megbocsájtás jele volt.
Konrád után anyuval álltam szemben. Itt a fő lecke a felnőtté válásról és elengedésről szólt. Anyaként bár jót szeretne, de olykor nem veszi észre, hogy mesterségesen gyermekként tart. Az ő befolyása is közrejátszott a Konrád-sztoriban. Vele gyorsabban zajlottak az események. Megfogtuk egymás kezét, majd elengedtük. Ő távolabb került tőlem, de csak annyira, hogy egészséges táv létrejöjjön. Apai nagyanyám jelenlététől rögvest a ridegség, jégcsapság és szeretetlenség jutott az eszembe. Nincs más, minthogy mélyen meghajoljak a sorsa előtt. Mindezeket megtettem. A méhem oldaláról elkezdett olvadni a jég, s csak úgy folyt lefelé, ki egészen a méhszájamon át a külvilágba. Folyóként keringett, kígyózott. Aztán megjelent a méhemen belül valami, jobban mondva valaki. Egy piciny embriót láttam, aki ott fejlődött. Eljött a szülés pillanata. Hosszú, meleg, ám de sötét alagút végén kibújt a gyermek. Vele együtt megláttam a fényt. Orvosok kezükben tartották a vértől maszatos kis életet. A köldökzsinór összekötötte édesanyjával, azaz velem. A meghitt jelenet után a belső vezetőmmel visszaindultunk. Megköszöntem útmutatását, segítségét. Aztán visszatértem a mostba. Nagy megkönnyebbülést éreztem. Kislányból nő lettem. Átszakadt a félelemmel, bánattal övezett gát, helyét a könnyedség és függetlenség vette át. Eddig mosolyom mögé rejtettem minden fájdalmamat, most azonban megtanultam, hogy az önmagammal szembeni őszinteség és derű gyógyít és bevonzza azt a személyt, akit várok”  Becz Viki